Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

     Világéletemben sok mindent láttam már. Olyan gyereket is láttam, aki a hideg vizet nem szereti, de még olyant nem láttam, aki a dinnyét nem szereti.
     Magam is éltem-haltam érte kisgyerek koromban. Mikor édesanyám mosakodni kergetett a kúthoz, akárhányszor azt mondtam neki:
     – Inkább ennék dinnyét!
     De nem is álltam ám meg a jó szándéknál. Ami dinnye volt a kertünkben, azt én mind kivallattam, érett-e már. Amelyik a kopogtatásra nem akart vallani, azt a csillagos nyelű kis bicskámmal vontam kérdőre. Soha minálunk dinnye meg nem érhetett, mert mind meglékeltem feleérésében.
     Egyszer aztán az édesapám galléron kapott, éppen mikor a legjavában beszélgettem egy cserhajú sárgadinnyével.
     – Ohó, fiamuram, maga nagyon rosszul gazdálkodik! Nem szabad mindnyájunk elől elpusztítani a dinnyét. Ami másé, nem Tamásé.
     Fiamuram elszontyolodott egy kicsit, és szomorúan simogatta végig a szemével a zsendülő görögdinnyéket.
     – Hát akkor mi a Tamásé?
     – Ami az ő kertjében terem.
     – Hát melyik a Tamás kertje?
     – Ejnye, de mindent szeretnél tudni, lelkem gyermekem – nevette el magát édesapám, s kézen fogva elvezetett a kert sarkába.
     – Hány esztendős vagy te most, hékám? – kérdezte tőlem.
     – Hat, édesapám.
     – No, hát akkor lépj hatot! Amekkorát kilépsz, akkora lesz a kerted.
     Léptem olyan hatot, hogy elég lett volna tizenkettőnek. Akkor az édesapám a markomba nyomott hat szem dinnyemagot.
     – Minden lépésnél ültess egyet. Hat dinnyebokor csak neked teremje a dinnyét.
     Ástam hat gödröcskét, a hat dinnyemagot eltemettem, betakartam, meglocsoltam, még tán szép álmot is kívántam nekik. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szépeket álmodtam mint dinnyésgazda. Akkora dinnyéket láttam álmomban, mint a káposztáshordók, s mindnyájának a hajába az volt belevésve: ez a Tamásé, senki másé.
     Szaladtam is másnap reggel a kertembe nagy hegyesen, s visszakergettem a húgocskámat, aki kövér kis karjával belém csimpeszkedett.
     – Ami Tamásé, az nem a másé! Eredj a magad kertjébe! Én nem adok a dinnyéimből. Be se bírnád őket gurítani.
     No, igaz is volt, mert nem volt ott semmi gurítanivaló se. A dinnyemagok igen jóízűen aludtak, s eszük ágában se volt fölébredni. Úgy is mentem én be, mint akit orron vertek.
     – Mi baj, gazduram? – nevetett rám édesapám.
     – Még most se teremnek a dinnyéim – tört el a mécsesem.
     – Jaj, gazduram, odább lesz az az idábbnál – csendesített édesapám. – Beletelik egy hét, mire a dinnyemagok kikelnek. De ha nagyon letemetted őket, meg se fogják.
     "No, majd kivárom én azt" – gondoltam magamban. Vártam is türelemmel vagy három nap. De a negyediken már kikapartam az első dinnyemagot a fészkéből.
     – Hadd nézlek, megfogtad-e?
     Nagyon elszomorodtam, mert nem fogott biz az semmit se. Inkább szétrepedt egy kicsit a haja az oldalán.
     – Ott bújt volna ki belőle a gyökerecskéje meg a száracskája – magyarázta az édesapám, mikor a panaszom hallotta.
     Hittem is én azt, meg nem is. Hogy bizonyosabb legyek a dolog felől, másnap megint előkotortam egy dinnyemagot. Ennek már vékony kis zöld bajusza is fakadt az oldalán. Aztán mindennap kibontottam egy-egy gödröt, és egyre jobban elment a kedvem a dinnyeföldemtől. Mit ér az, ha mind a föld alatt erednek meg a dinnyemagjaim?
A hatodik dinnyemagnak nem kellett segítenem: előbújt szépen magától is. Két szív formájú levelecskéje éppen akkor nyílt szét a reggeli napsugárban, mikor odaértem.
     – Ami Tamásé, nem lesz a másé! – kiáltottam el magamat, és örömömben kiszakajtottam a parányi dinnyebokrot. Szaladtam be vele édesapámhoz, és már messziről dicsekedtem neki:
     – De ez már csak megfogta, ugye, édesapám?
     Haragudott is, nevetett is édesapám, mikor a fejem búbjára koppantott.
     – De hát minek tépted ki, te golyhó? Most már odavan az egész kerted. Már látom, sohase lesz belőled dinnyésgazda.
     Azóta nem is próbáltam meg a dinnyetermesztést.

Láttatok-e már olyan gyereket, aki a cseresznyét nem szereti? Azért kérdezem, mert én még nem láttam, pedig én már sok mindent láttam életemben. Ha hiszitek, ha nem: én már olyan gyereket is láttam, aki nem fél a hideg víztől. Hanem még olyant nem láttam, aki ríva fakadt volna, ha cseresznyével kínálták.
Magam is éltem-haltam a cseresznyéért, mikor még csak akkorácska legény voltam, hogy ágaskodva is alig értem föl az ajtókilincset. De bizony akárhogy epekedtem utána, nem sokat telt benne módom. Pedig volt nekünk gyümölcsöskertünk akkora, hogy elbújócskázhatott benne száz rigó. Volt abban cseresznyefa is, egész erdőre való. Termett ott cseresznye is olyan, hogy a királynak se vásik különb cseresznyébe a foga. No ez nem nagy baj, nagyobb volt az, hogy nekünk se igen vásott benne.
Nem ám, mert ha szűk termést adott az Isten, mindig azzal vigasztalt bennünket édesapánk:
- Az idén nem eszünk cseresznyét, cselédjeim. A piacra visszük, ami kicsit nekünk szánt az Isten. Kell az ára iskolára, kenyérkére, új ruhára. Hanem azért ne búsuljatok: ha cseresznye nincsen, majd terem csicsóka, csípje meg a csóka.
Mikor pedig annyi volt a cseresznye, hogy az ágát majd letörte, akkor így búsított bennünket édesapánk:
- Istennek hála, annyi az idén a cseresznye, hogy nem győzzük piacra hordani. Mind eladjuk a szépit - de azért nem kell ám mindjárt az egereket itatni. Jut is, marad is. Amit a madár kivágott, mind a tietek lesz. Az a legédesebb, aminek a felét már megette a veréb, nincs annál különb cseresznyekóstoló a világon.
- Nem is igazság az - biggyesztettem el durcásan a számat.
- Mi nem igazság, hékám? - kérdezte édesapánk.
- Az, hogy nekünk csak a hitványa marad a cseresznyének.
- Jaj, fiam, meghalt Mátyás király, oda az igazság - veregette meg édesapám nevetve a vállamat. Hanem azért másnap reggel mégis azzal ugrasztott ki bennünket az ágyból:
- Gyerekek, ki szereti a ropogós cseresznyét? Van a kert sarkában egy kis cseresznyefa, az idén termett először. Álmotokban se láttatok még olyan szépet, mint annak a termése, mind a tietek lehet az az egész fával.
Nosza, úgy nekilódultam én a kertnek, hogy a nyomomba se hághatott a kis öcsém meg a kis húgom. Alig bírt visszatéríteni édesapánk:
- Megállj, te kengyelfutó! Várd meg a kis testvéreidet!
Mikor a testvérkéim belekapaszkodtak a két karomba, édesapánk még azt kiáltotta utánam:
- Hét szem cseresznye van a fán, azon osztoztok meg hárman. Te vagy a legöregebb, majd meglátom, milyen igazságot teszel, igazságos Mátyás.
Édesapám azzal ment dolgára, mi pedig leszaladtunk a kert végibe. Messziről nevetett ránk a hét szem cseresznye; ahogy a fa alá értünk, mindjárt leszakítottam belőlük kettőt.
- Először is a magam részét veszem ki, mert én vagyok a legnagyobb.
Nem ettem én ahhoz fogható jót soha életemben, pedig én már tengeri herkentyűt is ettem. Meg nem állhattam, hogy még két szemet be ne kapjak a ropogós cseresznyéből. Az még jobban esett, mint az első kettő.
- Megetted a részemet! - pityeredett el az öcsikém, ahogy a cseresznyét ropogtattam.
Ejnye, ejnye, erről egész megfeledkeztem! Sebaj, mindjárt kitaláltam, hogy mivel vigasztaljam meg az öcsikémet. Megsimogattam kerek orcáját, s megint bekaptam két szem cseresznyét.
- Ne sírj, Janikám, látod, most már a Mariska részit is megettem, mégse sír, mert ő jó kislány.
Janika eltátotta a száját erre a vigasztalásra, Mariska pedig epekedve nézte az utolsó szem cseresznyét, amelyik nevetve piroslott az ághegyen. Az volt a legszebb valamennyi közt.
- Tudjátok mit, gyerekek? Igaz-e, mindnyájunknak két-két szem cseresznye jutott? Ez az egy szem hadd legyen az enyém, amiért a többit elosztottam köztetek.
Ekkorra már nem piroslott az ághegyen a legszebb szem cseresznye. Úgy beropogtattam én azt, mintha soha ott se lett volna. De a kis testvéreim is úgy elgurultak mellőlem, mintha soha ott se lettek volna. Mire én is beértem, akkorra már ők visszafelé jöttek pirosra sírt szemmel. Jött velük édesapám is.
- No, te szépen elosztottad a cseresznyét.
Pirosabb lettem a piros cseresznyénél, és hallgattam, mint a tyúk a búzában. Annál hangosabbra vette a szót édesapám:
- Nem szégyenled magad, hogy így kisemmizted a kisebbeket? Hát ez az igazság?
Hirtelen bátorságra kaptam, és megfeleltem az apámnak:
- Jaj, apám, meghalt Mátyás király, oda az igazság!
Édesapám elmosolyodott, hanem azért mégis lemetszett egy suhogós vesszőt a fűzfabokorról.
- Látod, azért sincs oda az igazság. Én is azt teszem veled, amit Mátyás király tett volna az ilyen szörnyen igazságos legénnyel: mérek neked egy kis ropogós cseresznyét.
Fűzfán termett ez a cseresznye, mégis ropogósabb volt, mint a másik. Azóta nem is szeretem a ropogós cseresznyét.

Forrás: http://www.operencia.com